Különös lelet egy maja piramisból – Megtalálója azóta is őrzi és beszélget vele – Hajjal csiszolt kő – Éppúgy tárolja az információt, mint a számítógép – Üzenetét az indiánok legendái őrzik - Földöntúli vagy azon kívüli információk?

Közép-Európa dzsungeleinek mélyén eltemetve egy elveszett város romjai között egy fiatal hölgy 1920-ban felfedez egy csodálatos kristálykoponyát. Angliából érkezett édesapjával, Mr. Frederic Mitchell-Hedges-el, hogy régészeti ásatásokat végezzenek Belize őserdeiben, keresve a híres maja települést, a „Zuhanó Kövek Városát”.

Az archeológiai feltárás alkalmával így találta meg Anna a furcsa leletet: „Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy felmásszak a legmagasabb piramis tetejére. Persze szigorúan tilos volt felmászni bárhová is, hiszen a kövek nagyon lazán illeszkedtek egymáshoz, és veszélyesek voltak. Miután végre felértem a piramis tetejére, mérföldekre elláttam. A nap erősen sütött, s valami a szemembe villant. Valamivel alattam volt egy hasadék, ahonnan tükröződött valami. Nagyon izgatott lettem. Gyorsan lerohantam szólni édesapámnak, aki persze nagyon összeszidott, mert felmentem oda.

Másnap reggel apám az összes emberével felment a hasadékhoz, ahol napokig hordták a köveket, míg egy megfelelő szélességű nyílást sikerült kialakítani. Engem engedtek le a testemre erősített köteleken, fejemen zseblámpával. Lassan süllyedtem a sötétségbe. Nyugtalan lettem, hiszen kígyók és skorpiók lehetnek odalent. Ezért gyorsan felkaptam a tárgyat, bebugyoláltam az ingembe, és szóltam, hogy gyorsan húzzanak fel.”

Mikor Annak felért, letörölte a tárgyról a port. Ekkor látta meg, hogy egy teljesen átlátszó, kristályból kifaragott emberi koponyát tart a kezében, amely varázslatosan szórta szét a nap sugarait. Édesapja kivette kezéből, és felemelte a nagy fáradtsággal előhozott leletet, hogy ők is lássák. A helyben toborzott munkások örömükben nevettek, sírtak, kiabáltak, leborultak, megcsókolták a földet, és ölelgették egymást. Olyan volt, mintha egy ősi és hatalmas erő tért volna vissza azok közé, akik akkor, ott jelen voltak. Örömtüzet gyújtottak, dobok szóltak, a maják leszármazottai madártollakkal, jaguár bőrökkel felékesítve rituális táncot jártak a koponya körül. Kantálás és énekszó töltötte be a teret. Közben a dzsungel felől, a környező falvakban élők közül is számosan érkeztek, mintha valami ideszólította volna őket. Az ünnepség napokig tartott. Az egyik idős varázsló a következőket mondta: „A tárgy több mint százezer éves, és az egyik magas rangú papunkról mintázták, hogy megőrizzék számunkra a bölcsességet. A koponyát beszédre is lehet bírni.”

A lubaantuni ásatások 1927-ben már a vége felé közeledtek. Mitchell-Hedges úr lelkén viselte a helybeli indiánok sorsát, tisztelte szokásaikat, ugyanakkor igyekezett segíteni is őket. Gyógyszereket hozott, munkát adott, embereit megbecsülte. A koponyát visszaadta a falunak, akik oltárt emeltek a tiszteletére. Apa és leánya hazaindult Angliába. Az indiánok megbecsülésük jeleként megajándékozták őt az értékes kinccsel, amellyel visszatértek Angliába. A kristálykoponya első tudományos vizsgálatára csak 1964-ben került sor, majdnem negyven évvel azután, hogy megtalálták. Anna Mitchell-Hedges egy restaurátornak, Frank Donaldnak adta át a koponyát, aki hat éven keresztül igyekezett megfejteni rejtélyét. Vizuális, és fényképészeti eljárásokat, polarizált ultraviola- és infra fényforrásokat alkalmazott, és röntgenkészüléket használt. Mikroszkópja segítségével egy új, rendkívüli fénytant ismert meg. A lelet szájpadlása közepén egy széles, síklap van lehelyezve, amely egy negyvenöt fokos prizmára hasonlít. Ez a felület a koponya szemüregeibe vetíti a külvilág fényeit. A tűz lángja élő hatást kölcsönzött a fejnek.

Az első prizma mellé véstek egy másikat, amely egy olvasószemüveghez hasonlóan működik
A fejben lévő tizenhat centiméteres fúrt csatorna, amely mentes minden zárványtól. Ezen keresztül az írott szöveg torzulásmentesen olvasható. A lelet hátulja olyan akár egy fényképezőgép lencséje, amely minden mögötte lévő fényt összegyűjti, és a szemgolyóra tükröz. Ezt láthatta meg Anna, a felfedezője. A járomíveket a pofacsontok mellett domborúan vésték ki, ezért olyan mint az emberi koponya. Ezt a módszert egyetlen szobornál, sehol a világon nem alkalmazták. Ezeken a járatokon keresztül hatoló fény megdöbbentő optikai jelenségeket produkál. A mai napig nem tudták meghatározni sem a kristály keletkezésének,
sem a koponya készítésének a korát.

A tárgyat 1970-ben Hewlett-Packard kaliforniai, Santa Clara-beli laboratóriumába vitték tesztelni. Oda, ahol a világon először alkalmazták a kvarctechnológiát. A cég a világ legnagyobb preciziós kvarckrisály gyártója. A modern számítógépekben az információt parányi sziliciumkristály-chipek tárolják. Ezek adják a computer memóráját. Vajon, miért pont ezt az anyagot, ezt a kristályt választották az ősök a különös koponya elkészítéséhez? A laboratóriumban két fontos vizsgálatot végeztek, és egyértelműen arra az eredményre jutottak, hogy az egy tömbből kifaragott tárgy egynemű, és csodaszámba menő tisztaságú kristályból származik. Az egyik kutató kijelentette: „Nincs mód a korának meghatározására. Ahogy a rá irányított fényforrásokat elmozdítjuk, a fénytörési jelenségek szinte hipnotikus állapotot képesek előidézni.”

Az idők során több hasonló, kisebb koponya is előkerült. A British Múzeumban jó néhányat őriznek belőlük. A fejek mellett egy szintén kristályból készült, és egy tömbből faragott serleg is a gyűjtemény részét képezi. Az ősi kupát a mexikói Monte Albani-ban végezett ásatások során találták a hetes sírban. Kisebb fejeket a világ több múzeuma is őriz. A legszebb és legkülönlegesebb mégis a Mitchell-Hedges ereklye, amelyen a legizgalmasabb vizsgálatot 1986-ban végezték. Törvényszéki rekonstrucióval „életrekeltették” a koponyát, ugyanis elkészítették az arc hasonmását, amilyen életében lehetett. Megdöbbentő módon egy női fej rajzolódott ki a szakemberek keze alatt. Papnő volt-e, vagy uralkodó, azt persze senki sem tudja.

Egy novajo-indián legenda szerint a koponyákat a megszenteltek készítették, és a csiszolásra a saját hajukat használták Ez az anyag a lélek számára olyan, akár egy antenna: információt közvetít, ugyanakkor az adott ember egész földi élete is kiolvasható belőle. A koponyák feltehetően rendkívül hosszadalmas készítése során tehát a megszenteltek összes tudásukat „átörökítették” a kristályba. A fejek tehát az emberiség bölcsességét, tudását őrzik, miként a számítógép chipei az információt. Az ősök hite szerint a megszenteltek kétszázötven-ezer évvel ezelőtt jöttek a Földre, a tizenkét lakott bolygó közül az egyikre, amelyen a legkevesebben éltek akkor. Ezért tizenkét koponyában a tizenkét bolygó őstudását rejtették el. A legenda úgy szól, hogy idővel mind a tizenkét fej előkerül. Ám létezik egy tizenharmadik is, amelyet ametisztből csiszoltak, és „Bárka” a neve.

A rejtélyes koponyák nem véletlenül kerülnek elő éppen a mi korunkban, mivel az emberiség bajban van, jóllehet üzenetüket a legmodernebb laboratóriumok helyett a sokak számára különös képességű emberek képesek csak megfejteni. A maják azonban már tudtak valamit, hiszen az ősök úgy tartották: „ha nem változnak meg az emberek, 2012-ben az idő lejár, és leszáll a szürkület”.

Déri Zsuzsánna